Igen, újra egy nyálas bejegyzés következik, szóval ha nem akarod hallgatni a szenvedésemet, akkor görgess tovább, jobban jársz.
Szóval...igen, vége.
Ma kaptam tőle az utolsó csókom valószínűleg. Vigaszként, búcsúként, ellentmondásként, igazából magam sem tudom. De az biztos, hogy gyengédebb volt, mint az eddigiek. Valahogy...szomorú az egész és furcsa belegondolni, hogy én akartam így. Nem mondom, hogy megbántam, de talán igaz lenne. Csak nem akartam ezt az egészet még jobban a megszokásnak tulajdonítani, már ha lehet erre azt mondani ennyi idő után. Furcsa, hogy ez a bizonyos rövid idő is totálisan elég legyen ahhoz, hogy az ember ennyire kötődni tudjon valakihez. Talán barátilag éreztem már ezt, de ilyen szempontból azt hiszem még nem. (Sírni van kedvem, pedig abból volt ma már elég sok.) Érdekes, hogy ilyenkor azt hinné az ember, hogy csak annak nehéz, akivel közölték ezt, pedig szerintem ez nem minden esetben van így. Ha tisztességes volt valamennyire mind két fél a másikkal, akkor biztosan nem csak az egyik szenved.
Nem szeretek mások előtt sírni...sőt, egyenesen gyűlölök, de egyszerűen ma már nem bírtam visszafogni magam.
Továbbá érdekes tényeket vettem észre mostanában...a lelki egyensúlyunk kihat a fizikai egészségünkre. És sajnos egyre több embernél tapasztalom ezt.
Félek, hogy elveszítem azokat a barátaimat, akiket soha nem akarnék és most már őszintén annak mondom őket és azt hiszem a bizalmam az irányukban 100%-os, bár csak remélni tudom, hogy ez teljes mértékben kölcsönös.
Viszont azt hiszem totál eltértem az eredeti tárgytól, úgyhogy elég mára belőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése