Wass Albert - Virágtemetés

Előhang

Volt egyszer egy ember, aki az õ háza udvarán oszlopot épített az õ Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kõbõl építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcsébõl, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az õ Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelsõ szél összedönti.
És jött az elsõ szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az õ oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az õ udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az õ Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kõbõl, hanem megint sok-sok apró homok-szemcsébõl és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.

Régen írtam. Ömlengés következik. Vagy valami olyasmi.

Szóval. Rengeteg sok dolog történt azóta. ( Mégis mióta? Idk. Ki mitől meddig számít mit, hagyjuk. )

Volt alkalmam beleesni egy egész komoly párkapcsolatba, ami lassan de biztosan 5 hónapja ||döcög|| tart.Elég furák az érzések ezzel kapcsolatban, mert eddig amiatt a bizonyos "rózsaszín köd" miatt nem nagyon gondoltam arra, hogy ennek valaha is vége lesz (mint ahogyan ez szokott is lenni kezdetlegesen, tudtommal). Nade. A barátommal történt beszélgetés rádöbbentett arra, hogy igen, ezután majd valószínű mindkettőnknek lesz külön-külön élete is. Még ha ő nem is tudja azt, hogy az egyszerű őszinteségével, (amiért becsülöm) ilyen érzéseket kelt bennem.

||-Némely rib*nc nem képes felfogni, hogy egy kapcsolat két emberről szól.?!. ||

De a következő dologra jutottam...: az összes "tini" kapcsolat ennyire felszínes lenne, mint ahogyan én azt gondolom, vagy csak egyszerű hülyegyerek vagyok, akinek valami hiba következtében több ideje maradt gondolkodni? Persze, nem arról van szó, hogy nem lehetnek olyan esetek, amikor ezek az emberek együtt maradnak életük végéig ( baráti körben is van erre példa, már csak azért is)...

Igen, szeretem, nem erről van szó, csodás érzés, pillangós, libabőrös, mint ahogy az meg van írva, pedig én azt hiszem az vagyok, aki hisz az ilyen szarságokban. De eléggé beleborzongtam abba a dologba, hogy mi történne akkor velem érzelmileg,testileg , ha ennek vége lenne. Amikor tudod, hogy van mögötted egy biztos háttér, akire mindig számíthatsz, tolerálja a hisztisséged, baromságodat... mondjuk nem csak a tolerálásról van szó, hanem arról is, hogy ezekkel együtt szeret is.

Igen, rengeteg pozitív és negatív dolog szól egy kapcsolat mellett. De az a különös az egészben, hogy volt már részem ilyen téren csalódásban és az is eléggé elviselhetetlen volt.

Belegondolva abba, hogyha ennek a szétválásnak nem szitkozódás lesz az alapja, mint az előzőnek, akkor nekem elviselhetetlen lesz.

Ha tudom, hogy ez ekkora stresszel jár, akkor lehet bele sem kezdek.

Rendben, a mérleg másik felén ott van az a rengeteg jó élmény minden téren, a bizalom kialakulásának a folyamata, az apró titkok, amiket akkor is észreveszel a másikban, ha az rejtegetni is próbálja, és ezeknek a felfedezése... minden apró pici örömökkel jár.

És erről jutott még az eszembe, régen foglalkoztatott az a kérdés, hogy:

"Melyik a rosszabb? Valamit elveszíteni vagy meg sem kapni azt?"

Azt hiszem a magam nézőpontjából kiindulva, elveszíteni rosszabb. Persze, mindenki aszerint ítél, hogy melyiket élte át többször, nagyobb "intenzitással".

És persze megint magamból kiindulva, azt elfelejteni , amit meg sem kaptál igazán is irdatlan nehéz, akkor még nemhogy azt, amit egy kis időre tudhattál magadénak. Birtoklásvágy rulez.

Avagy:

Szeretlek és az enyém is maradsz!